Olyan sok idővel ezelőtt, hogy már alig emlékszem rá, írtam egy bejegyzést a „mentésről”. Ma már idézőjelbe teszem, mert nevetséges. Mekkora hőstettnek gondoltam, hogy elszállítottunk két görényt egyik helyről a másikra – mert nagyjából ennyi közöm volt a történethez. Ugrándoztam, ünnepeltem magam...
Hát ezennel lehajtott fejjel, mélyen szégyellem magam emiatt. Sajnálom. És minden tiszteletem azoké, akik tényleg mentenek.
Részletesen le fogok írni mindent, mégpedig azért, hogy tanulni lehessen belőle azoknak, akik esetleg még nálam is tapasztalatlanabbak. Gondoltam rá, hogy majd előre elnézést kérek azoktól, akik esetleg unják, de elvetettem az ötletet. Egyrészt ez már színtiszta görényes blog, nyilván csak azok olvassák, akiket érdekel. Ha pedig mégsem csak görényesek, akkor másrészt pedig pont leszarom. Aki unatkozik közben, ne olvasson.
Lassan már tényleg csak akkor írok, ha baj történt – nem meglepetés, most is. Ezúttal Frutti volt a „szerencsés”.
Nemrégiben egy pénteken észrevettem rajta, hogy kiengedés után rögtön bújik egy vacokba aludni. Akkor még nem aggódtam, hisz volt már ilyen máskor is. Gondoltam, csak rájött valami őszi fáradtság, vagy kirandalírozta magát egész nap a bújócsövekben. Aznap nem igazán reggelizett, de ezen kívül nem vettem észre semmi egyéb furcsaságot. Vacsorára már egyáltalán nem evett semmit. Szombat reggel, mikor kivettem, már csak az iglujába vánszorgott(!) lefeküdni. A fiúk próbálták kicsalogatni játszani, de ahelyett, hogy szokása szerint földhöz teremtette volna őket, csak sírdogált, hogy hagyják békén aludni. Kivettem, de csak lógott a kezemben, még a pasztából sem kért, ami Fruttinál nagy szó. A gyanún hirtelen túlléptem, bizonyossá vált, hogy baj van.
Azonnal hívtam Pazár doktort, aki éppen egy konferencián volt, nem tudta megnézni. Aztán hívtam Géczy doktort, aki vidéken volt, szintén nem tudta megnézni, viszont ajánlotta a kollégáját, Gráf doktort, aki pont rendelt szombat délelőtt. Rákérdeztem, sokan járnak Gráf doktorhoz görénnyel, és elégedett páciensei vannak.
Mielőtt elindultunk, Frutka szépen elvonult egy sarokba és türkizszínű kupacot hagyott maga után. Nem viccelek. Először én sem értettem. Láttam már olyat, ami fűzöld, sötétzöld, átlátszó, vagy a barna minden árnyalata is előfordult már, de a türkiz még nem. Nem fogom szégyellni, közelebbről megvizsgáltam. Hogy – hogy nem, pontosan olyan színű, mint a fürdőruhám kötője… A probléma oka tehát, hogy Frut lerágta a fürdőruhám kötőjének a végét. Látványosan javult az állapota ezután, de ez hasonló esetben senkit ne ejtsen hamis biztonságérzetbe, ettől még feltétlenül el kell vinni orvoshoz a kis „rágcsálót”.
A doktor bácsi megnézte, beleszúrt 4(!) injekciót (El nem tudjátok képzelni, hogy mennyi erő és akarat van egy 70 dekás kis hisztigépben. Hárman fogtuk le, úgy tekergett! Rosszabb volt, mint a két fiú együttvéve.), köztük infúziót a kiszáradásra és antibiotikumot a bélgyulladásra, merthogy azt kapott az emészthetetlen, ám valóban szép színű eledel miatt. Szerencsére bélelzáródást nem okozott, de simán benne volt a lehetőségek sorában. Aznap nem ehetett semmit, és az elkövetkező pár napban is csak diétásat. Amikor vasárnap olyannyira lelkesen vetette rá magát a babakajás csirkemellre, hogy szemmel követhetetlen volt, picit fellélegeztünk.
Mondanám, hogy levontam a tanulságot, soha többet nem férhet hozzá ruhákhoz, de azzal azt ismerném el, hogy eddig hanyagok voltunk. Nem. Rendkívül fokozott éberséggel, felelősségtudattal jártunk el az ügyben eddig is, és ezután is így fogunk. A két év alatt kétszer cselezett ki minket. Ami jól hangzik, ám felettébb rossz arány, mert bőven elég, ha egyszer nagy baj van belőle. De ha olyan eszük van, ha valahová be akarnak jutni! És minden, de minden hibát azonnal kihasználnak.
Ami tanulságot viszont levontam, hogy elképesztő, milyen lelkiismeretes - és nem mellesleg tehetséges - állatorvosunk van. Pazár doktor még visszahívott a konferencia szünetében is, hogy ajánljon valakit, és hogy mindenképpen szóljak vissza, hogy hogy van a gyerek. Annyira jólesett! A múltkori, Mangóról szóló bejegyzésben pedig már említettem, hogy a szabad szombatján is bejött megnézni a kis aranyerest. Abszolút Pazár-hívő vagyok.
Vetélytársam akadt. Grófuram viszontszereti. Én is. Megtartjuk.
Úgy kezdődött, hogy eltünedeztek Grófuram alsónadrágjai. Először csak egy, majd még egy, aztán egyszerre csak már a fél készlet is hiányzott. Gondoltam megcsal. De most őszintén, hát kinek ne lenne gyanús?! Várakoztam, és figyeltem. Aztán jött a rákérdezés. Na nem én voltam az a bátor jelentkező, hanem Grófuram – meg is lepődtem rendesen. Hogy hol a fenébe vannak a gatyái, kimostam, vagy mi? Mert Ő utoljára a szennyestartóban látta őket, amikor levetette. Leszaladt a vörös függöny. Még ez a sz@rházi kér számon engem, hogy nem mostam ki a cuccait?! Meg voltam győződve, hogy hülyének néz, Ő állította, hogy nem – utána kellett járnunk a dolognak, hogy bebizonyítsam, vagy cáfolja a galád cselekedetet.
Nyomon követtük hát a gatyák útját. OK, addig megvan, hogy bedobja a kosárba, még tévénézés közben is ott van a többi között. És lefekvéskor már nincs meg!!! Hát hogy a picsába lehet ez?! Felforgattuk az egész lakást, kerestük mindenhol, sehol nem volt. Itt megjegyzem, közben észrevettük, hogy Frutti a kanapé alá mászott aludni, amikor viszont le kellett volna fektetni őnagyságát, és benéztünk a bútor alá, nem leltük, a csipogó gumiállatka hangjára viszont mégis onnan került elő. Akkor még nem láttuk meg az összefüggést a két esemény között, csupán két egymástól független rendellenességnek tűnt.
Másnap kezdtük elölről, ugyanaz a folyamat játszódott le, a gatya megint eltűnt. Dúlt bennünk a versenyszellem, hogy ki oldja meg előbb az „eltűnt gatyák rejtélyét”. Két dolog is segített abban, hogy én nyerjek – mert ugye egy pillanatig sem kételkedett senki, hogy ki volt a f@szagyerek?:D Mivel meggyőződtem róla, hogy nem Grófuram átverése az egész, felszállt az agyamról a vörös (vagy inkább zöld) köd, tisztábban láttam. És volt egy behozhatatlan előnyöm az emberemmel szemben, én ugyanis bármit el tudok képzelni a görényeimről. És ez az, barátocskáim, amiért ez a bejegyzés ide tartozik! Görények! Logikus is. Hiszen mindent ellopnak, ha eltűnik valami, rögtön rajtuk keressük, a rejtekhelyeiken. Csak azért nem előbb jutottam erre a következtetésre, mert megzavart a tény, hogy alsónadrágról van szó.
Innentől kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Rögtön összehoztam az előzőleg ismertetett két rendellenességet, és a következők derültek ki.
Naná, hogy ott találtuk meg az összes elcsent alsónadrágot! A leányzó azokban aludt!!! :O
Hja, nagy fehér csend az elképedéstől. Máig nem tudom feldolgozni. Egy görénylány, aki ellopkodja a levetett alsónadrágokat, és abban alszik… Teljesen perverz…-.-’
És nincs vele egyedül. Újabban a fél estémet a gardrób alján hasalva töltöm, mert Tádé ivarzik, és engem választott. :$ Kis fickóm esténként jön, agyba-főbe nyalogat, majd megragadja a csuklómat a fogaival, és húz be a szoba legsötétebb helyére. Ott szoktunk beszélgetni meghitt kettesben. Makog nekem, harapdálja a kezem, én simogatom, és édes kis semmiségeket suttogok a fülébe. Szerintem már nincs remény, hogy valaha még normális leszek.
Összeszedtem magam, emberek. Bocs, 2 hónapos ugyan a történet, de tényleg nehezen dolgoztam fel. Igaz, ami igaz, óriási hisztit vagyok képes lecsapni, ha a gyerekeimről van szó. És Róluk van szó, egész pontosan Mangóról, megint.
Majdnem napra pontosan két hónappal ezelőtt egy péntek estén arra lettem figyelmes, hogy Mangó szalad az emeletről az alomtálcára, majd onnan gyorsan kiugrik, és keservesen sírva dörzsöli a popsiját a ketrec aljához. Rohantam, azt hittem, hogy a lábikója lesz az megint. De nem. Ahogy felvettem, láttam, hogy borsószem nagyságú, nedvedző dudor van pont a végbélnyílásánál. Valószínűleg azért sírt a lelkem, mert próbálta volna elvégezni a dolgát, de hát iszonyúan fájhatott, főleg, hogy csontosat evett. Természetesen rögtön eszembe jutottak a rémtörténetek, számos ilyenről hallottam már. Arra gondoltam, hogy biztosan tumor, és akkor menthetetlen, mert a záróizmok miatt ott nem műtik. És ráadásul mindez péntek este 11 órakor, mikor már tényleg nem igazán tudok elérni senkit. Mangó szaladgált saroktól sarokig, hátha megtalálja a legjobb helyet, ahol már végre fájdalom nélkül túl lehet a dolgon. Az anyja meg szaladgált utána sírdogálva, és könyörgött a Jóistenhez, hogy ne vegye el tőle szíve kis güzüjét. Természetesen egy percet nem aludtunk.
Reggel alig győztem kivárni a normális időt, amikor már hívhattam a görényes barátnőmet, majd Pazár doktort is. Ezer hála, köszönet és tisztelet Nekik. Pazár doktort beáldozta a szombatját, délután bement a rendelőbe és tudott minket fogadni. Hogy ne legyen egyszerű a dolog, még várnia is kellett ránk, mivel útközben karamboloztunk – csak hogy teljes legyen az ábra.
Jött a vizsgálat, természetesen altatásban. Kiderült, hogy valószínűleg a nyálkahártyának egy része fordult ki, magyarul aranyere lett a pocoknak. Ami viszont zavaró volt az egészben, és Pazár doktor sem tudta mire vélni, hogy mikor ezt a duzzanatot kiürítették, abban bűzmirigy-váladék volt. Ez pedig esetleg attól fordulhatott volna elő, ha a bűzmirigy-vezetékek közelében ne adj’ Isten tumor van. Egész olyan volt, mintha egy óriásit dobbant volna a mellkasomban és a torkomban egyszerre a szívem, mint akit éppen defibrilláltak. Még a pocok a karomban is megijedt tőle.
Nagyjából egy hét telt el ebben az állapotban. Mangó velem aludt, vagyis főleg csak Ő aludt, én meg néztem. Minden nap kétszer kapott szuszpenziós antibiotikumot, és kenőcsöt a popsijára, és diétás kaját. Még szerencse, hogy szereti a csirkemellet, és a pürésített babakajákat. Naná, hogy az gyógyszerről ez már nem mondható el. Gyakorlatilag minden olyan lett a lakásban, mire egy-egy adagolással végeztünk. Két emberes meló volt, komoly erő és lelemény lakozik a sráczomban.
A kontrollvizsgálat időpontjára már egészen leszáradt a kitüremkedett nyálkahártya, akkor azt le is metszették onnan. Utálta, de folytattuk az antibiotikumos-kenőcsös kúrát, és már közel sem élvezte annyira a diétát sem. Újabb egy hét telt el, a popsiján már semmi sem látszott. Visszavittük és Pazár doktor gyógyultnak nyilvánította. Hál’ Istennek, jól végződött a történet.
Gondolom, azért annak, aki kicsit is ismer, egyértelmű, hogy Kati be van sz@rva, de rendesen. Mert ott volt a gyanú. Meg mert hogy a fenébe kerül oda váladék, ahol nem kellett volna lennie. Ugyan a hobbim az aggódás, annyira, hogy már 10 éve mély, rögzült függőleges ráncok vannak a homlokom közepén, de most koncentráltan nyomatom a szúszát és mindenféle pozitív gondolatot. És főleg imádkozom minden este, mert hiszem, hogy segít.
Honnan szedhették?! LOL
http://bizinform.org/hu/www.kativole.blog.hu
Sokáig azt gondoltam, hogy nem igazán lehet külön választani a görényes és a nem-görényes életem. Igazság szerint még most is azt gondolom, de úgy alakult, hogy mégis meg kell oldani valahogyan.
Szóval a jó hír azoknak, akik a görikre kíváncsiak, a többire viszont nem, hogy ezen az oldalon innentől csak ilyen sztorik, tanulságok lesznek. Örvendjetek, mert nem kell az olykor szánalmas kis életemmel véletlenül sem szembetalálkoznotok, mikor éppen a görikre lennétek kíváncsiak. Bár, ahogy most állnak a dolgok, ez az oldal sem lesz rózsaszín felhőbe burkolva. De erről majd később.
Elöljáróban csak annyit, hogy kérek mindenkit, hogy aki csak kicsit is kedvel engem, vagy az enyéimet, az nagyon szurkoljon Mangóért!!! Ez most a leges-legfontosabb.
Az egyéb, terápiás célzattal magamból kiírt, magánéletre vonatkozó, mondhatni már-már öngyógyító bejegyzések egy másik blogban lesznek megtalálhatóak – ahogy az már remélhetőleg eljutott az illetékesekhez. Hát Ti is örvendjetek, mert alig akad közületek, aki a görények iránt való elkötelezettségemet megértené. De mivel nem adhatom fel az átneveléseteket, ennek az oldalnak a címét már tudjátok, ha netán ellenállhatatlan vágyat éreznétek, hogy többet megtudjatok a gyerekeimről – ezért marad az eredeti címen a görényes rész.
Sőt, ezen határozatom visszamenőleg is érvényes, mert az életem történéseivel foglalkozó régi bejegyzések is áthelyezésre kerülnek – bár ezzel kapcsolatban kis türelmet kérek.
Előre is elnézést kérek, biztos lesz átfedés is, de ez sokakat nem érint.
Tádikánk, ahhoz képest, hogy óriási termetű görény, bizony félős. Megijed minden váratlan zajtól – bár valljuk be, sokszor mi is így vagyunk vele –, ha Grófuram hangosabban rászól, ha odatoppant neki, mert épp valami rosszat csinált, a porszívótól és a hajszárítótól pedig egyenesen retteg. Míg Frutka, a legkisebb és az egyetlen lány a csapatban támadó jelleggel lép fel, és megpróbálja legyőzni a zúgó dolgokat, addig Tádé fénysebességgel végigrohan a lakáson és bebújik a ketrecében a bújócsőbe, hogy még az orra hegyét se érje el a VESZÉLY. Igazi kis nyuszi. :)
Igen ám, de ez a kis nyúl, ha arról van szó, hogy ki a domináns a csapatban, bizony könyörtelenül elpáholja a többieket. Mióta ivarzik, Fruttit keresztül-kasul húzgálja a lakásban a nyakbőrénél fogva. Felemelt fejjel, szétvetett lábakkal, peckesen sétálgat vele egy alkalmas zugot keresve, ahol kettesben lehetnek. Ugyan Fruttit sem kell félteni, mert sokszor úgy a földhöz vágja a nála háromszor nagyobb sráczot, hogy csak úgy puffan, de azért nincs könnyű élete. Hál’ Istennek, még nincs egy éve sem, hogy a kislány megkapta az implantot, így tüzelni nem fog, nem kell tehát aggódni, hogy Tádé nagy igyekezete sikerrel és gyermekáldással jár.
Csóri Mangóm pedig… hát neki nagyon nehéz sora van. Az időm nagy része azzal telik el, hogy figyelem, nehogy találkozzanak, ha olykor együtt van kint mindenki, de így is elkapta párszor. A görény furfangos és gyors, hajtják a hormonok. Ergo néha túljár az eszemen. Mangó pedig, bár nem ivaros, mégiscsak férfiból van, így Tádé konkurensnek képzeli a leányzó kegyeiért vívott harcban. És mivel az főnöknek egyrészt rendet kell tenni a „hordában”, másrészt neki jár a csaj, ezért Mangó üldöztetésben van. Lehet, hogy jobban kiállna magáért, és Tádé is több sérülést szerezne, ha nem lenne implantos, dehát az.
Mostanában sokszor eszembe jut, amit Grófuram mondott, mikor Tádé bekerült a családba. Ahogy nőtt és megpróbáltuk összeszoktatni Mangóval, Mangó nagyon sokszor helybenhagyta, pedig már akkor is megvolt az implantja. Mivel azonban már akkor is látszott, hogy Tadeusz nagyobb termetű lesz, mint Mangi, Grófuram kinyilatkoztatta a próféciát, hogy előbb-utóbb beteljesedik a bosszú. És tényleg.
Tádé lett az alfa. Egy alfanyúl. :D
Csak felteszed a sz@rt a polcra, és már mindjárt lekvárnak képzeli magát.
LOL
Sokáig nem akartam ezekről írni, nem is tudtam. Most is csak azért, mert remélem, ha kiírom magamból, akkor enyhülés következik.
Karácsonykor megtörtént, amire már számítani lehetett. A család öreg kutyuskája elaludt örökre. Egyszerűen gyönyörűséges volt és végtelen bájos azokkal a nagy gombszemeivel. Soha nem bántott volna senkit, és aki ránézett, mind elolvadt tőle. Majd' 13 évet töltött velünk.
Isten Veled, drága kisöregem!
Megtörtént az elképzelhetetlen is. Legkisebb ugrifülesem apukája, objektíven nézve a legszebb görény, akit az életemben láttam, elment. Hatalmas volt, fiatal és élettel teli, a betegség viszont reménytelen és alattomos. Mióta tudom, akárhányszor ránézek a fiacskánkra, folyton gondolnom kell rá és a sírás fojtogat.
Isten Veled, kicsi hős!
"Nem az számít, hogy a kéz tehetetlen, és ha elengedik, visszaesik, nem fontos, hogy a szív és az ütőér megszűnt lüktetni; csak az számít, hogy a kéz valaha nyitott, adakozó volt; a szív bátor, meleg és gyöngéd."
Ezennel bejelentem, hogy megszűnt az utolsó, eddig görénybiztosnak tartott hely a lakásban. Természetesen Tádé. Ugyan fel nem fogom, hogy hogyan tudott felkapaszkodni cirka másfél méter magasra a SÍK falán, miközben 2 méteres körzetben semmi nincs, amit ugródeszkának használhatott volna, de most már mindegy is. Értesítettem a tenyésztőjét is, hogy kötelességemnek érzem mindenkivel tudatni: repülőmókusokkal keresztezi a görényeit.
Grófuramtól a görények kaptak egy fekvőalkalmatosságot. Csak úgy, meglepiből. Fonott, kis igluszerű kosár, az elején egy lyukkal, ahol bebújhatnak. Én pedig kaptam egy kis üvegfigurát. Néha annyira imádnivaló ez az ember!
Kis güzüm rejtélyes ügye sem oldódott még meg. Voltunk az Egyetemen Pazár doktornál, akit nagyon sokan ajánlottak, köztük az a valaki is, akinek a véleményére görény egészségügyi kérdésekben nagyon adok.
A doktor úr átvizsgálta tüzetesen, megnyomkodta a pociját, röntgenképet csinált, vércukorszintet mért – eredménytelenül. Az első kérdése az volt, hogy milyen idős a göri. A második, hogy mit eszik. Gondolom ezzel a kalciumhiányt akarta kizárni, mert onnantól kezdve, hogy a válasz „csontos hús” volt, nem firtatta tovább. A doktor aranyos volt, elmagyarázta, hogy vagy a pocijában van valami fájás, amitől előjön ez a rendellenes járás vagy pedig a gerincével, esetleg az izületeivel lesz gond.
Ez megint zagyva bejegyzés lesz, több téma kotyvaléka. Annyi minden van folyamatban és úgy lefoglalnak a gondolataim, a munka, a történések, hogy egyszerűen nincs se időm, se kedvem blogot írni.
És álljon itt a női természet egy iskolapéldája tanúságul.
Múlt héten szabadságon voltam. Persze nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Két napom is a munka áldozata lett. A másik, hogy nulla veszélyérzetű legújabb görényem felugrott a vasalóállványra, egyenesen neki a forró, gőzölgő vasalónak. Isteni szerencse, hogy jók a reflexeim és közéjük tettem a kezem, mert el sem akarom képzelni, mi történt volna különben. Így most egy ronda seb éktelenkedik a kezemen, de még mindig inkább ez, minthogy francos Tádénak baja essen. Egyébiránt a görényekkel töltöttem az idő nagy részét, mint az elvárható is volt.
Ezeken felül dolgoztam a jó kapcsolaton anyóspajtással. Szó szerint, mert kerti munkában segédkeztem. Na tessék. De erről majd bővebben a következő bejegyzésben mesélek.
A harmadik görénygyerek augusztus közepén érkezett hozzánk, és lopta be magát a szívembe mindörökre.
Na eljött ez a pillanat is, kaptam kritikát. Országos cimborám kifogásolta, hogy miért is nem az életemről írok. Nem tette hozzá, de értettem, hogy inkább, mint a görényekről.
Komolyan mondom, a legnagyobb nagymóka kupakhalászatot rendezni a kis güzüknek. Mindig könnyesre nevetem magam közben.
Mangó, kis güzüm a galériára felfelé menet megcsúszott a létra egyik fokán, de annyira, hogy csak a két kis mellső lábával tudott megkapaszkodni. Úgy lógott ott szegénykém kétségbeesve, rémült gombszemekkel, mint aki az életéért csimpaszkodik! A kismajmom csak kapaszkodott, kapaszkodott, amíg végre oda nem mentem levenni.
Eljött a kölykök életében az a pillanat, amikor úgy döntöttem, összeköltözhetnek. Vettem hát egy Ferplast Furet XL-t, ami egy direkt görényeknek készült ketrec kettő félemelettel, bújócsővel, ami összeköti a két félemeletet és nagyobb mozgástérrel.
Először egy leíró rész, hogy könnyebben el lehessen képzelni. (Ez amolyan jamesbondos tudd, hogy értsd helyzet. ;) A lakásban, ahol jelenleg lakunk, 4 méteres belmagasság van, ezért lehetett galéria. Grófuram meg is csinálta, én lelazúroztam – túlzás nélkül állíthatom, hogy kurva jó lett! :) Azt hiszem, ez hiányozni fog, ha átköltözünk a házunkba. Viszont a galériára ágyat nem raktunk (elég nehézkes lett volna, ráadásul Grófuram így is beveri a fejét), hanem csak matrac van simán letéve a padlóra. Eddig a leírás, és most következzen a sztori.
A két macskát – na igen, most már kettő van – a foci vb tiszteletére neveztük el. Franciska, a maszkos macska Vuvuzela lett, a full fekete testvére pedig Jabulani.
A kutya felnéz rád, a macska lenéz rád. Csak a disznó szemében vagy egyenrangú. /Winston Churchill/
A kutya gondolatai: Van itt valaki, aki simogat engem, etet, gondoskodik rólam. Ezek szerint ő az isten. A macska gondolatai: Van itt valaki, aki simogat engem, etet, gondoskodik rólam. Ezek szerint én vagyok az isten.
Hát lett egy kismacskánk. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ez valaha is megtörténhet velünk. Nem azért, van otthon macskánk, mindig is volt. Úgy általában is rajongok az állatokért, a macskákat is szeretem. De valahogy ez a szabadlelkűség, ami jellemző rájuk… emiatt valahogy mindig is féltem igazán kötődni hozzájuk. Csavarognak mindenfelé, amíg találnak valakit, akitől több és/vagy finomabb kaját kapnak – ennyi elég is nekik, vagy rosszabb esetben elüti őket valami.
Aztán jött Franciska. A cicus perzsa, és a buksija – pontosan középen kettéválasztva – olyan, mintha egy vörös cirmos és egy fekete színű macskából lenne összerakva. De még az orra is! Az egyik fele fekete, a másik rózsaszín – hihetetlen figura! Ilyen maszkot még nem láttam. :-) Így hát örökbe fogadtuk. Jaj, de már előre félek, annyira tipikusan macska. Rengeteget nevetünk rajta, folyton játszik, bújik, dorombol, és persze végtelenül hisztis. Mindig kiharcolja magának, hogy odafigyeljenek rá. Úgy jár-kel, mint egy kis hercegnő, akinek minden figyelem kijár. Kis majom rövid idő alatt mindenki bőre alá beette magát. Na, kíváncsi leszek...
A minap a barátnőmmel beszélgettünk (végre!:-), és én mondtam neki valamit, amit így utólag átgondolva, már másként látok.
