Múlt héten szabadságon voltam. Persze nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Két napom is a munka áldozata lett. A másik, hogy nulla veszélyérzetű legújabb görényem felugrott a vasalóállványra, egyenesen neki a forró, gőzölgő vasalónak. Isteni szerencse, hogy jók a reflexeim és közéjük tettem a kezem, mert el sem akarom képzelni, mi történt volna különben. Így most egy ronda seb éktelenkedik a kezemen, de még mindig inkább ez, minthogy francos Tádénak baja essen. Egyébiránt a görényekkel töltöttem az idő nagy részét, mint az elvárható is volt.
Kezdem Mangóval. Egy ideje már figyelem, hogy néha nem úgy mozognak a hátsó lábai, ahogyan szerintem normális lenne. Árnyalatnyi különbség, néha azt hiszem, csak képzelődöm. De az egyik délután velem aludt, és mikor felkelt rám hozta a szívbajt. Láttam, hogy az egyik lábát mereven húzza maga után, és néz rám nagy szemekkel, hogy „Anya, most mi van?”. Vagy két percig nem is állt helyre rendesen, alig tudott felmászni a fotelre. Rögtön hívtam az egyik jó ismerősömet, aki görény egészségügyi kérdésekben nagy tudással bír, hogy most ilyenkor mit tehetek, ajánljon orvost nekem. Azt mondta, hogy valószínűleg meszesedik a kis gerince és valami ideget elnyom. Megadta az Egyetemen lévő legjobb doki számát, mert ehhez azért mégis röntgen kell. Ez volt szombat délelőtt, hétfőn tudtam volna beszélni a dokival. Azért csak tudtam volna, mert azóta Mangó semmilyen tünetet nem produkál, pedig árgus szemekkel figyelem. Fogalmam sincs, mit csináljak. Nem lehetetlen, hogy előtte csak képzelődtem, néha a túlzott aggódásban benézek dolgokat. Amit akkor láttam, meg lehetett esetleg sima rándulás is. Azért azt gondolom, hogy figyelem még egy hétig, de utána mégiscsak elviszem az orvoshoz. Ha tényleg van valami, hát jobb, ha előbb derül ki.
Frutti. Őt nem tudom feldolgozni, komolyan. Egy csodálatos, légies kis lányka, de teljes érzelmi válságba taszított. A seggét is kinyalom, ugyanannyit foglalkozom vele, mint a többivel. Én etetem, én itatom, én takarítom a ketrecét naponta kétszer, én kényeztetem, játszom vele. És aranyos is, ad puszikat, jön hízelegni, stb. De ha az apja otthon van, akkor le sem szakad róla, mintha én nem is léteznék. Szalad elé, ha hazajön, bujkál a ruháiba, tisztogatja a fülét, kedveskedik – annak, akinek esténként 10 percre eszébe jut, hogy törődjön a kislánnyal. Persze imádja, folyton simítja az arcához a bundáját, puszilgatja… látom, hogy viszontszereti. De akkor is, ez nem gondoskodás. Értetlenül szemléltem az eseményeket, míg csak be nem ugrott a (vélt) helyes megfejtés. Hát Grófuram csak az övé! Tipikusan nőből van ez a kislány. Míg az én szeretetemen osztoznia kell Mangóval és Tádéval, Grófuramé csak az övé. Úgy döntöttem, inkább nem is gondolom tovább a dolgokat. Ezzel a magyarázattal nagyrészt elvagyok, most kicsit megnyugodtam.
Jöjjön Tádé. Róla csak szuperlatívuszokban… Valami félelmetes az a „kis” jószág. Ahogy már megjegyeztem, a veszélyérzete abszolút nulla. Vakmerősége mellé társul még olyan fokú ügyesség, ami már meghaladja az én problémamegelőző képességemet. NINCS olyan távolság, amit meg ne próbálna átugorni, rendszerint sikerül is neki. Olyan helyekre is eljut, ahová még a másik két babámnak sem sikerült, pedig ők is rendkívül találékonyak, ha erről van szó. Emellett folyton ugrabugrál, végigrobogja a házat, és szó szerint mindenhol csak ott terem. Jó példa erre, amikor Grófuram kezébe ugrott. Emberünk a szobaajtónál álldogált csípőre tett kézzel, Tádé pedig a ketrece tetején, nagyjából olyan 2 méterre tőle. Egyszer csak azt vettük észre, hogy Tádé odapottyan a csípőre tett kezére. Hát ilyen a srácz. Viszont nem tökéletesen szelíd. Közel sem annyira, mint Mangó, de azért harapdál. Grófuram is mondta, meg az anyukája is panaszkodott, hogy oda-oda fog. Úgy néz ki – ha nem is olyan szinten, mint a másik – megint van egy egygazdás görink. Mert velem egy angyal! Állandóan bújik, mint egy kis vackor, osztogatja a csókokat, soha meg nem harapna. Na de rengeteget foglalkozom vele, pláne hogy nem tud egyedül lenni a kis nyafogós.
Az egyetlen probléma, hogy sajnos Mangónak és Tádénak nem szabad találkoznia. Minden nap szoktatgatom egymáshoz egy kicsit őket, de nagyon még nem lehet, hiszen Tádé egyelőre baba – hiába akkora méretre, mint egy medve. De olyan bűzfelhőket produkálnak minden egyes próbálkozáskor, hogy az valami förtelmes. Szegény Grófuramnak sokat lábad könnybe a szeme mostanában. De legalább edzésben tartja magát. Ahelyett, hogy a TV előtt heverészne, rohangál az ablakhoz levegőt venni. :P
Ezeken felül dolgoztam a jó kapcsolaton anyóspajtással. Szó szerint, mert kerti munkában segédkeztem. Na tessék. De erről majd bővebben a következő bejegyzésben mesélek.
