A harmadik görénygyerek augusztus közepén érkezett hozzánk, és lopta be magát a szívembe mindörökre.
Azt szerettem volna, és úgy is választottam, hogy olyan legyen, mint az apja. Hát sikerült. Hatalmas, csokinózis, széparcú fiúcska lett a miénk. Termetre egy az egyben olyan, mint egy medve, óriásikat ugrik és abszolút nincs semmi veszélyérzete. Amikor leugrik valahonnan, nem ám óvatosan kimegy a szélére, tapogatózik, stb. A fenét! Mint a repülőmókus, először felfelé ugrik, aztán négy lábra érkezik. Hihetetlen, még ilyet nem láttam a többieknél. Imád bunyózni, és nem ám lopakodva támad, ugyanúgy felugrik, és egyszer csak rajtunk puffan. Nagyon mókás! :D Szó szerint robogva közlekedik, és a termetéhez képes iszonyú gyors.
A sráczban van vadvér jócskán, de a babás/kamaszos harapdálásokon kívül a világon senkit nem harapott még meg. Ebből kifolyólag Grófurammal is nagyon jól kijönnek. Sőt, Grófuram imádja a medvebocsot. Azt mondja, úgy viselkedik, mint egy rajzfilmfigura. Átrobajlik a szobán, majd mikor búvóhelyhez ér (mondjuk a fotel alá), a feje még befér, de a pocija nem, és a hátsó lábai csak úgy kotornak, hogy betuszkolják többi részét. Pont, mint a rajzfilmekben. :D
Tényleg minden görénynek külön személyisége van. Róla kiderült, hogy Ő nem fúj, amikor nem tetszik neki valami, hanem liheg. Mikor például Grófuram kézbe vette, a kiscsávó fenyegetően rálihegett, mintha azt mondaná, hogy „Tegyél le, de mán!”. :D
Ma már ilyet nem csinál. Nem mondom, hogy szereti, ha felvesszük, de már olyan ügyesen ki tudja mutatni a ragaszkodását, rengeteg puszit ad és egyre tovább marad el kézben is. És hát olyan jó megfogni azt a nagyszabású tündérmackót, belebújni a babaillatú, finom szőrébe… tisztára odavagyok. :)
