Részletesen le fogok írni mindent, mégpedig azért, hogy tanulni lehessen belőle azoknak, akik esetleg még nálam is tapasztalatlanabbak. Gondoltam rá, hogy majd előre elnézést kérek azoktól, akik esetleg unják, de elvetettem az ötletet. Egyrészt ez már színtiszta görényes blog, nyilván csak azok olvassák, akiket érdekel. Ha pedig mégsem csak görényesek, akkor másrészt pedig pont leszarom. Aki unatkozik közben, ne olvasson.
Lassan már tényleg csak akkor írok, ha baj történt – nem meglepetés, most is. Ezúttal Frutti volt a „szerencsés”.
Nemrégiben egy pénteken észrevettem rajta, hogy kiengedés után rögtön bújik egy vacokba aludni. Akkor még nem aggódtam, hisz volt már ilyen máskor is. Gondoltam, csak rájött valami őszi fáradtság, vagy kirandalírozta magát egész nap a bújócsövekben. Aznap nem igazán reggelizett, de ezen kívül nem vettem észre semmi egyéb furcsaságot. Vacsorára már egyáltalán nem evett semmit. Szombat reggel, mikor kivettem, már csak az iglujába vánszorgott(!) lefeküdni. A fiúk próbálták kicsalogatni játszani, de ahelyett, hogy szokása szerint földhöz teremtette volna őket, csak sírdogált, hogy hagyják békén aludni. Kivettem, de csak lógott a kezemben, még a pasztából sem kért, ami Fruttinál nagy szó. A gyanún hirtelen túlléptem, bizonyossá vált, hogy baj van.
Azonnal hívtam Pazár doktort, aki éppen egy konferencián volt, nem tudta megnézni. Aztán hívtam Géczy doktort, aki vidéken volt, szintén nem tudta megnézni, viszont ajánlotta a kollégáját, Gráf doktort, aki pont rendelt szombat délelőtt. Rákérdeztem, sokan járnak Gráf doktorhoz görénnyel, és elégedett páciensei vannak.
Mielőtt elindultunk, Frutka szépen elvonult egy sarokba és türkizszínű kupacot hagyott maga után. Nem viccelek. Először én sem értettem. Láttam már olyat, ami fűzöld, sötétzöld, átlátszó, vagy a barna minden árnyalata is előfordult már, de a türkiz még nem. Nem fogom szégyellni, közelebbről megvizsgáltam. Hogy – hogy nem, pontosan olyan színű, mint a fürdőruhám kötője… A probléma oka tehát, hogy Frut lerágta a fürdőruhám kötőjének a végét. Látványosan javult az állapota ezután, de ez hasonló esetben senkit ne ejtsen hamis biztonságérzetbe, ettől még feltétlenül el kell vinni orvoshoz a kis „rágcsálót”.
A doktor bácsi megnézte, beleszúrt 4(!) injekciót (El nem tudjátok képzelni, hogy mennyi erő és akarat van egy 70 dekás kis hisztigépben. Hárman fogtuk le, úgy tekergett! Rosszabb volt, mint a két fiú együttvéve.), köztük infúziót a kiszáradásra és antibiotikumot a bélgyulladásra, merthogy azt kapott az emészthetetlen, ám valóban szép színű eledel miatt. Szerencsére bélelzáródást nem okozott, de simán benne volt a lehetőségek sorában. Aznap nem ehetett semmit, és az elkövetkező pár napban is csak diétásat. Amikor vasárnap olyannyira lelkesen vetette rá magát a babakajás csirkemellre, hogy szemmel követhetetlen volt, picit fellélegeztünk.
Mondanám, hogy levontam a tanulságot, soha többet nem férhet hozzá ruhákhoz, de azzal azt ismerném el, hogy eddig hanyagok voltunk. Nem. Rendkívül fokozott éberséggel, felelősségtudattal jártunk el az ügyben eddig is, és ezután is így fogunk. A két év alatt kétszer cselezett ki minket. Ami jól hangzik, ám felettébb rossz arány, mert bőven elég, ha egyszer nagy baj van belőle. De ha olyan eszük van, ha valahová be akarnak jutni! És minden, de minden hibát azonnal kihasználnak.
Ami tanulságot viszont levontam, hogy elképesztő, milyen lelkiismeretes - és nem mellesleg tehetséges - állatorvosunk van. Pazár doktor még visszahívott a konferencia szünetében is, hogy ajánljon valakit, és hogy mindenképpen szóljak vissza, hogy hogy van a gyerek. Annyira jólesett! A múltkori, Mangóról szóló bejegyzésben pedig már említettem, hogy a szabad szombatján is bejött megnézni a kis aranyerest. Abszolút Pazár-hívő vagyok.
