Hát lett egy kismacskánk. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ez valaha is megtörténhet velünk. Nem azért, van otthon macskánk, mindig is volt. Úgy általában is rajongok az állatokért, a macskákat is szeretem. De valahogy ez a szabadlelkűség, ami jellemző rájuk… emiatt valahogy mindig is féltem igazán kötődni hozzájuk. Csavarognak mindenfelé, amíg találnak valakit, akitől több és/vagy finomabb kaját kapnak – ennyi elég is nekik, vagy rosszabb esetben elüti őket valami.
Aztán jött Franciska. A cicus perzsa, és a buksija – pontosan középen kettéválasztva – olyan, mintha egy vörös cirmos és egy fekete színű macskából lenne összerakva. De még az orra is! Az egyik fele fekete, a másik rózsaszín – hihetetlen figura! Ilyen maszkot még nem láttam. :-) Így hát örökbe fogadtuk. Jaj, de már előre félek, annyira tipikusan macska. Rengeteget nevetünk rajta, folyton játszik, bújik, dorombol, és persze végtelenül hisztis. Mindig kiharcolja magának, hogy odafigyeljenek rá. Úgy jár-kel, mint egy kis hercegnő, akinek minden figyelem kijár. Kis majom rövid idő alatt mindenki bőre alá beette magát. Na, kíváncsi leszek...
