Összeszedtem magam, emberek. Bocs, 2 hónapos ugyan a történet, de tényleg nehezen dolgoztam fel. Igaz, ami igaz, óriási hisztit vagyok képes lecsapni, ha a gyerekeimről van szó. És Róluk van szó, egész pontosan Mangóról, megint.
Majdnem napra pontosan két hónappal ezelőtt egy péntek estén arra lettem figyelmes, hogy Mangó szalad az emeletről az alomtálcára, majd onnan gyorsan kiugrik, és keservesen sírva dörzsöli a popsiját a ketrec aljához. Rohantam, azt hittem, hogy a lábikója lesz az megint. De nem. Ahogy felvettem, láttam, hogy borsószem nagyságú, nedvedző dudor van pont a végbélnyílásánál. Valószínűleg azért sírt a lelkem, mert próbálta volna elvégezni a dolgát, de hát iszonyúan fájhatott, főleg, hogy csontosat evett. Természetesen rögtön eszembe jutottak a rémtörténetek, számos ilyenről hallottam már. Arra gondoltam, hogy biztosan tumor, és akkor menthetetlen, mert a záróizmok miatt ott nem műtik. És ráadásul mindez péntek este 11 órakor, mikor már tényleg nem igazán tudok elérni senkit. Mangó szaladgált saroktól sarokig, hátha megtalálja a legjobb helyet, ahol már végre fájdalom nélkül túl lehet a dolgon. Az anyja meg szaladgált utána sírdogálva, és könyörgött a Jóistenhez, hogy ne vegye el tőle szíve kis güzüjét. Természetesen egy percet nem aludtunk.
Reggel alig győztem kivárni a normális időt, amikor már hívhattam a görényes barátnőmet, majd Pazár doktort is. Ezer hála, köszönet és tisztelet Nekik. Pazár doktort beáldozta a szombatját, délután bement a rendelőbe és tudott minket fogadni. Hogy ne legyen egyszerű a dolog, még várnia is kellett ránk, mivel útközben karamboloztunk – csak hogy teljes legyen az ábra.
Jött a vizsgálat, természetesen altatásban. Kiderült, hogy valószínűleg a nyálkahártyának egy része fordult ki, magyarul aranyere lett a pocoknak. Ami viszont zavaró volt az egészben, és Pazár doktor sem tudta mire vélni, hogy mikor ezt a duzzanatot kiürítették, abban bűzmirigy-váladék volt. Ez pedig esetleg attól fordulhatott volna elő, ha a bűzmirigy-vezetékek közelében ne adj’ Isten tumor van. Egész olyan volt, mintha egy óriásit dobbant volna a mellkasomban és a torkomban egyszerre a szívem, mint akit éppen defibrilláltak. Még a pocok a karomban is megijedt tőle.
Nagyjából egy hét telt el ebben az állapotban. Mangó velem aludt, vagyis főleg csak Ő aludt, én meg néztem. Minden nap kétszer kapott szuszpenziós antibiotikumot, és kenőcsöt a popsijára, és diétás kaját. Még szerencse, hogy szereti a csirkemellet, és a pürésített babakajákat. Naná, hogy az gyógyszerről ez már nem mondható el. Gyakorlatilag minden olyan lett a lakásban, mire egy-egy adagolással végeztünk. Két emberes meló volt, komoly erő és lelemény lakozik a sráczomban.
A kontrollvizsgálat időpontjára már egészen leszáradt a kitüremkedett nyálkahártya, akkor azt le is metszették onnan. Utálta, de folytattuk az antibiotikumos-kenőcsös kúrát, és már közel sem élvezte annyira a diétát sem. Újabb egy hét telt el, a popsiján már semmi sem látszott. Visszavittük és Pazár doktor gyógyultnak nyilvánította. Hál’ Istennek, jól végződött a történet.
Gondolom, azért annak, aki kicsit is ismer, egyértelmű, hogy Kati be van sz@rva, de rendesen. Mert ott volt a gyanú. Meg mert hogy a fenébe kerül oda váladék, ahol nem kellett volna lennie. Ugyan a hobbim az aggódás, annyira, hogy már 10 éve mély, rögzült függőleges ráncok vannak a homlokom közepén, de most koncentráltan nyomatom a szúszát és mindenféle pozitív gondolatot. És főleg imádkozom minden este, mert hiszem, hogy segít.
