Alig vártam tegnap, hogy hazaérjünk. Mangó 4 hónapja nem volt kint sétálni, mert amíg Frutti nem kapta meg minden oltását, nem lehetett, nehogy a szőrén behozzon valamit. Frutti meg még egyáltalán nem volt kint sétizni soha – ugyanazon okból. Megvettük a legkisebb, lánygörénynek való hámot, de még az is nagy volt kicsit. Ráadtam előre, hogy lássam, le tudja-e szedni. Hempergett, ugrált, megpróbálta „ledörzsölni”, szokatlan volt neki. Végül rajta maradt, így úgy gondoltam, hogy nem lesz gond.
Na, out. Fél perce lehettünk kint, mikor Fruttinak sikerült kibújnia a hámból. Volt nagy riadalom. Azon a részen úgy 4 m2-nyi területen bokros, kúszótujás rész van, esélytelennek látszott a kutatás. Hárman körbeálltuk Grófuram apukájával, és szólongattuk. Sehol senki. Ráadásul az idő is szorított, mivel benti görények lévén nem szokták meg a hideget, maximum 10 perc a biztonságos, amíg nem fáznak meg. Grófuram már ki akarta vágni az egész növényzetet, mikor Frut egyszer csak előbújt. Úgy nézett rám, mintha ő nyert volna a bújócskában. Grófuram bevitte gyorsan, azt hiszem őt is megviselte az eset. De én is remegtem még percekig.
Mangó viszont rendkívül élvezte a kalandokat. Ugrált, szaladgált, túrta a havat, alagutakat ásott benne, a felszín alatt mászott, mint egy kis vakond. Tényleg hihetetlenül szórakoztató a görényséta, már nekem is nagyon hiányzott. A görények persze majd’ egész este őrt álltak az ajtóban, hátha valami csoda folytán kinyílik. Remélem ma ki tudunk menni megint. Grófuram megígérte, hogy megnézi Frutti hámját, hátha tud vele valamit kezdeni. Ugyan szerinte nem volt olyan vészesen ijesztő a dolog – mert mindenképpen előkerítettük volna a kislányt, csak én reagálom túl szokás szerint –, azért este úgy nézte a tv-t, hogy Fruttika ott aludt a karjában.
