Megérkeztem. Jött egy fürdő, a vackom, hol már várt rám az étel,
S most betakarva, melengető puha ágyban köszönt rám az éjjel.
S a motyóm?! Azzal mi lesz? Jaj, oly rövid az agyam,
Hisz egy sereg, sajgó kacat terhével gyötörtem idáig magam.
Pakoljunk szépen… Lássuk csak, mi van itt legfelül?
Ah, a Magány, a Bánat,
S ha mélyebbre túrok, lám, az Elválás is megkerül.
Hopp, a póráz alatt lapul a Félsz és a Szégyen,
Hagyjuk abba – fog el a vágy, míg e rémes holmikat nézem.
De folytatnom kell, hisz a motyóm még félig tele,
A motyóm, melyre címkét is raktam, s Fájdalom a neve.
Én szerettem Őket, mégis tán kevés volt e szívdolog,
Mert lemondtak rólam, s az Ő szívük értem már nem dobog.
S Te? Tőled is csak lim-lomot várhatok?
Vagy kezed nyújtod, hogy kipakold velem e motyónyi bánatot?
Vagy látva csúf kis pakkom, visszafordulsz velem?
Mondd, lesz-e elég időd, hogy segíts kirámolni nekem?
Hogy ha cókmókomban még egy-két kacat zörögne,
Bizony ürítsük ki végre, s tegyük félre, örökre.
Bár csak fáradtnak látnád szememben a tompa fényeket,
De kár hazudni, nem magamban, motyóval érkezek.
Ezért hát jól fontold meg, nagyon kérlek,
Hogy még így is akarod-e, hogy tényleg Veled éljek?
Forrás: www.mvk.hu
