Annak ellenére, hogy alig alszom mostanában, boldogságos napjaim vannak. Elhalmoznak szeretettel. Frutti tyúktól például egyszerűen nincs nyugtom, szinte tolakodóan bújik, egy pusziosztó gépezet lett! Nem lehet mozdulni sem nélküle, olyan kis hízelgő. Jaj, olyan naggggyon megvisel! :D Újabban Grófuram ejtve van, és ez nagyfokú elégedettséggel tölt el. ;) Na de kérem, hát mégiscsak én kelek fel 3-kor, hogy játszunk.
Mangó pedig teljes erőből ivarzik. Folyton az ajtónál áll lesben, hogy mikor megyünk ki. Kitalál mindenféle csínyt, csak hogy elérje, amit akar. Felmászik a fogasra és a cipősszekrényre, majd sorban lökdösi le az ott talált dolgokat. Tudja, hogy olyankor úgyis odamegyek levenni, és addig kapaszkodik belém, amíg ki nem megyünk egy kicsikét. Valamelyik nap meguntam a zsarolást, és nevelésbe kezdtem. Nem mentem, nem vettem le rögtön. Csak vártam, amíg már nem volt mit lelökni, és kezdte elunni magát. Akkor elmagyaráztam neki határozott hangon, hogy miért nem illik ilyet csinálni velem, majd letettem a földre, és nem hagytam, hogy csimpaszkodjon. Hiába nézett úgy, mint egy shrekcica, otthagytam az előszoba közepén. Hipergyorsan vágtatott utánam, és kapaszkodott volna fel rajtam. Még tudtam tartani magam, úgy csináltam, mint aki nem vesz róla tudomást. Csak nézett, nézett azokkal a gombszemekkel, végül felmászott a fotel karfájáról az ölembe. Egyem a kis szívét, elárasztott puszikkal, de úgy, mint akinek az élete függ tőle, hogy ne haragudjak. Ennek eredményeképpen meghatódva vittem ki az úrfit sétizni. :S
Rájöttem, hogy az állatok sokkal profibbak érzelmi zsarolásban, mint az emberek. Pedig én is magas szinten űzöm ezt a sportot. Sosem felejtem el például, amit Zénó volt képes művelni velem annak idején. Saras idő volt, én pedig teljes randifelszerelésben kiléptem az ajtón, és amikor simulni akart, arrébb toltam picit. Még azt a sértődöttséget, ez annyira jellemző a vizslákra! Elvonult, de félúton visszanézett rám olyan tekintettel, mintha legalábbis porrá zúztam volna szívét, lelkét. Én persze jól idomított gazdiként siettem utána. Bebújt a vackába, és akárhogy könyörögtem, még a fejét sem volt hajlandó felemelni. Megpróbáltam az állánál fogva megemelni a buksiját, de nyomta lefelé, még csak rám sem akart nézni! Na ki volt az, aki a végén pitizett? Persze, hogy én.
