„Milyen jó végigsimítani a bundáját! Ez a testi kapcsolat, egy eleven, lélegző lény érintése az, ami kis kedvencét oly értékessé teszi a magányos ember számára.”

És mennyire igaz. De nem „csak” ennyi. Az állatok rendelkeznek a legfejlettebb empatikus képességekkel. Számtalan kis csáppal szedik le az éterből az emberük hangulatrezdüléseit. Kis léleknyúlványaikkal rákapcsolódnak a szívedre, és megmelengetik. A legerősebb vigasztaló tényezőként tarthatók számon minden bánat esetén.

Mangó, az antiszociális nagyfiú, aki senki mást nem tűr meg maga mellett, és akivel – talán épp ezért – valami meghatározhatatlan, szoros kapocs köt össze, azonnal jön és bújik, ha valami bajt érez. Ráfekszik a mellkasomra, ha bepánikolok, és nem kapok levegőt. Odagömbölyödik a hasamhoz, ha fáj. A hátamhoz, ha fázom. Lenyalogatja a könnyeim, ha sírok.

És a hiperaktív Frutti, aki pedig nagyon apás, tegnap olyat tett, amit csak ritkán. Bebújt a pulcsim alá, és ott aludt, hozzám bújva.

És Zénó, a szeleburdi. Nagy, robusztus kutya létére ölebet játszott életem egyik legnehezebb időszakában. Folyton megpróbált felkucorodni az ölembe, és bármily meglepő, sikerült is neki. Pedig ha két lábra áll nagyobb, mint én.

Az a sok bőr, puha szőr, a nyakba szuszogás, a nedves orr és a puszik… Ezek segítenek túlélni bármit.

Továbbá veled örülnek, ha boldog vagy. A görény pattog és makog neked. A kutya… nos, olyankor az egész kutyát csóválja a farka. Hozzá tartozna a témához, de ez nem az a helyzet, most nincs kifejtés. Máskor majd, más hangulatban.